Több éve vártuk már, a lassan csodaként számon tartott énekesnő következő albumát. A 25 végre megérkezett, és minden egyes rajongó szívét sikerült feltépnie, köztük a miénket is. A Tovább mögött kiderül, mennyire!

Nem kell ahhoz szerelmi bánatban, mély depresszióban vagy éppen csak borúsabb hangulatban vergődni, hogy Adele bármelyik dalával elérje, hogy könnyeket morzsolgatva hiányoljuk azt, amit a play gomb lenyomása előtt egy pillanatig sem realizáltunk. Arról meg már ne is beszéljünk, ha éppen tényleg a lélek posványában kószál az ember, megtépázott kis szívét morzsolgatva…, úgy aztán pláne felér egy igazi gyomorszájon rúgással. Kössz, Adele!

Mindezt tökéletesen leírja a következő mondat, ami a blog-szférában lófrálva jött szembe velem:

„Adele még azt is eléri, hogy egy olyan fiú után zokogjak, akit 7 éve láttam a metrón, a szemem sarkából”.

Itt jöhetne egy #muhahaha vagy valami hasonló, de költői túlzás ide vagy oda, ez az Adele-hatás.

A most 27 éves Oscar- és tízszeres Grammy-díjas énekesnő utolsó albumát, a 21-et még 2011-ben adta ki, az azóta eltelt pár évben persze még beficcent egy megasikerű Bond-dal – Skyfall –, de ezen kívül a rajongók kénytelenek voltak rongyosra hallgatni az első két albumot.

Persze érthető, hogy ennyi ideig halogatta a dolgot, hiszen a 21 olyan szintű sikereket ért el – 30 millió lemezt adott el belőle világszerte a letöltések aranykorában –, hogy hasonló helyzetben lehet mi is megfontoltuk volna, hogy a csúcson intünk búcsút a rajongó tömegeknek. Hála az égnek inkább családozott picit, lenyugodott, a háta mögé dobta az idegeskedést, és az eddigi dalait jellemző düh helyére új átadnivalót talált. Így most elérkezett a nagy pillanat, hiszen a zeneipar Meryl Streepje egy könnyed, mélyről feltörő Hellóval visszatért, és szimplán lezúzta az egész internetet.

Mi pedig – mármint jómagam – bekészítve a százas zsepit, megfelelő mennyiségű cukortartalmú nyalánkságot és már előre kifacsart szívemet, meghallgattuk magunknak a 25 című epikus művet.

Elsőre minden egy picit homályosabbnak és kézzel foghatatlanabbnak tűnik. A 25 is egy ilyen lemez, főleg két elődje árnyékában. Az eddigi fiatalos vagányság helyére most egy megfontoltabb hangzásvilág érkezett, amelynek a dalai a kezdeti felületesség miatt kevésbé tűnhetnek annyira karakteresnek, mint egy Rumor Has It, Set Fire To The Rain vagy egy Hometown Glory. Pedig csak annyi a trükkje a dolognak, hogy jobban kell figyelni. Ugyanis itt is találni bőven emlékezetes muzsikát.

Persze, ezen a lemezen is akadnak kisebb mellényúlások, de ezt egyrészt ráfoghatjuk Adele – az évek során szép lassan kialakult – dívaságára. Értem ezt most a nagy íveket megéneklő mivoltára. Ugyanis az Adele-szintű hangoknál a producerek, zeneszerzők, sőt maguk az előadók sokszor beleesnek abba a hibába, hogy picit semmilyen, picit klisés himnuszokat próbálnak írni, csak a hatás elmarad.

Szerintem – mondom ezt totál laikusként – egy ilyen dögös hang igazi karaktere akkor jön ki igazán, amikor egy picit félreteszik mellőle a zongorát, ami akaratlanul is Celine Dion útján indíthatja meg az előadókat, és egyszerűbb hangszerek után nyúlnak.

Hála az égnek, ezt többször is megjátszották a 25-ön, hiszen már előző albumain is kiderült, hogy egyetlen szál gitárral, vagy éppen dobbal még hatásosabb tud lenni, mint azt gondolnánk.

De hogy ne legyenek kételyek, hogy éppen melyik dalokról is beszélünk, szépen sorba vesszük mindegyiket!

Hello

Ennyit rólad Lionel Richie! Mióta megjelent a spéci IMAX-kamerákkal felvett nóta klipje, az internet népe annak rendje és módja szerint felbolydult és megkezdte a végeláthatatlan mém-gyártást. Azonban mindezek semmit sem vonnak le a dal érdemeiből, amely azon túl, hogy a bemutatkozó darabja az albumnak, az énekesnő szerint a tökéletes összefoglalása is.

Én magam kifejezetten elhasaltam a verzéket hallgatva, nálam ugyanis Adele sosem a magas, most úgy feltörök, mint a talajvíz hangjaival hódított. A mélyebb tónusok, a visszafogott, sóvárgós és rekedtes hang már önmagában is pusztító.

Send My Love (To Your New Lover)

Na, és itt érkezik is az akusztik gitár, a maga szexi, basszusgitárt idéző riffjeivel. Picit felidézve a 19 Daydreamer-jét, vagy éppen a 21-en helyet kapó Cure feldolgozást, a Lovesongot, melyek szintén egy szál gitár mellett szólalnak meg – igaz, teljesen más hangulatot sugallva.

Persze a Send My Love igazi csavarja a chorus résznél robban be, amikor is minden bulizósabb Taylor Swift nótát felidézve egy igazi pop-ércelődéssé alakul a dolog. Noha, elsőre baromi furcsán hat, ez az Adele-től totál idegen hangzás, mégis képtelenség kibírni bágyadt táncikálás nélkül ezt a számot. Nem meglepő, azzal a Max Martinnal hozták össze, aki Swiftnek és a The Weekendnek is írt dalokat.

I Miss You

A harmadik dal egy többször meghallgatós, mélyen a pólusokig kúszó, aljas kis dög. Egy olyan kiszámíthatatlan zene, amit max hangerőn, teljesen elborulva lehet csak átérezni, miközben szép lassan – ahogy az albumon haladunk –, megkezdődik a valódi lelki session. Aki félne ettől, még itt álljon meg.

When We Were Young

A személyes kedvenc. Amiből a YouTube-ra feldobott live verzió végletekkel meghaladja a stúdió verziót, az Adele-re oly nagyon jellemző magas kis frazírok miatt. Nem rizsázom túl a dolgot, lehet is hallgatni, hogy miről beszélek:

Remedy

Ez az egyik Dion-irányba hulló történet, ami engem személy szerint 1 perc környékén veszített el, mivel a Remedy nálam már picit áthajlik töltelék dalba, ami nagyjából bármelyik nagyhangú énekes albumán ott pihen már, kicsit más kontextussal, vagy hangnemekkel. Sebaj.

Water Under The Bridge

Ez a dal konkrétan úgy indul meg, mintha egy friss Maroon 5 szám lenne, aminek az elején még Adam Levine is eltolja egyik elhíresült kappan hangú sikítását. A hangulat pedig később is hozza a bulis, enyhén funky-s, popsláger alapokat. A Remedy lélekhez célzott hangzása után igazi felüdülés visszafogottan bulikázni Adele-lel.

River Lea

A Hometown Glory utódjaként az énekesnő itt is szülőotthonát idézi meg, nemcsak szövegében, de hangzásában is. A hangja kísértetiesen visszaszaladt a múltba, és az akkoriban visszafogottabban, egy hangszínnel végigénekelt dalait hozta vissza 2015-be.

Love In The Dark

És itt kezd el igazán remegni a léc bennünk, a megtörés határán már képzeletben egy pszichodokinál ülünk és a fejünket fogjuk kétségbeesésünkben. És szép lassan elmerülünk az analízis legnehezebb fázisaiban. Turning Tables-szerű vonal ez, ami mindig betalál.

Million Years Ago

A gitár már megint! És a minden 20-30-40 éves szívében ott motoszkáló gondolat: jó helyen vagyok én? Elértem, amit akartam? Mennyi mindent megtennénk néha, hogy másfelé kanyarítsuk a sorsunkat, a múltat pedig keseregve figyeljük, miért is alakult úgy ahogy…

A lemez utolsó előtti dala – All I Ask – Bruno Marssal társulva született, lehet, hogy csak azért, mert tudom ezt a tényt, inkább hallottam az énekes hangját a fejemben, mint Adele-t. Újabb himnuszos próbálkozás ez, ami pont azért nem tűnik ki a többi dal közül, mert túlságosan erre hajtott. Az utolsó - Sweet Devotion - is hasonló cipőben jár, habár a dal elején hallva az énekesnő kisfiát, és tudva, hogy ez a kicsi Angelónak íródott, csak elkapja a szeretet a szívünket.

Persze, ha rafkósak vagyunk, akkor rögtön egy deluxe verzióra csapunk le, amelyen három plusz szám is megpihen, amelyek méltó darabjai lettek volna első körben is a 25-nek. Kifejezetten a Can't Let Go.

Összességében nézve az albumot, halkan ejtem csak ki a számon: nem ugrotta meg a nagy előd által igen magasra tett lécet, de még így is simán lepipál mindenkit, aki a közeljövőben akár egyetlen számot is piacra készül dobni. Mert ő Adele. Aki úgy pendíti szívünk húrjait, hogy eszünk ágában sincs ellenkezni vele, még az apróbb hibák ellenére sem. Vagyis: a 25 minden, csak nem kókusz. Szerettük. Most pedig megyek a zsepimért...

Nálatok melyik a kedvenc dal az új lemezről?