Minden évben megrendezik a World Press Photo-t, amely keretein belül megannyi díjnyertes sajtófotót mustrálhatunk végig, miközben az elmúlt évek eseményei és korunk fontos kérdései újra felsejlenek előttünk. Mégis, évről-évre egyre határozottabban állíthatom, hogy a kiállítás nem több puszta parasztvakításnál. Hogy miért? A Tovább után elmondom…

Évekkel ezelőtt, egy egyetemi sajtófotó szemináriumon a tanárunk, jó pár óra elmélet és gondolatátvitel után úgy döntött, hogy gyakorlati síkon is továbblép a csoporttal: kiadta, hogy a következő órára mindenki fényképezőgéppel érkezzen, ugyanis nyakunkba vesszük Budapestet és fotózunk.

Egyszerűnek hangzik, ugye? Korántsem volt az!

Ugyanis a sajtófotó többet jelent bárgyú kattintgatásnál és mesterkélt szögek kitalálásánál. Van egy nagyon fontos tényezője, amelyről nem szabad megfeledkezni: közölnie kell. Olyan témát kell találnunk, amely egyrészt a társadalom szempontjából fontos, és úgy kell közvetítenünk, hogy a fotóinknak önmagunkban is legyen mondanivalója az adott eseményről.

„Ott voltam, és számomra ilyennek látszott az élet abban a pillanatban” - Henri Cartier-Bresson

Hatást gyakorolni, miközben a saját nézőpontunkból közlünk valamit, cseppet sem könnyű. Főleg egy olyan világban, ahol maga a kép sokkal nagyobb jelentőséggel bír, hiszen a vizualitás átvette a hatalmat. Nagy a teher. A sajtófotó műfaja pedig meglehetősen nagy változáson ment keresztül az 1800-as évekhez képest. Történet persze bőven akad, kérdés, hogy a tudósítók képesek-e megragadni a legjelentősebb pillanatokat.

Egyre inkább úgy tűnik – sok év tapasztalata alapján mondom ezt –, hogy nem sikerül. Több sebből vérzik a dolog, úgyhogy most vegyük is sorra, hogy a World Press Photo kiállítás – hiába a 60. alkalom –, miért okozott csalódást.

A legalapvetőbb probléma, amivel szembetalálkozunk az eseményen, hogy a meghitt, csöndes bámészkodás a Néprajzi Múzeum töpörödött csarnokában inkább egy zsúfolt, szombati Sziget fesztivál naphoz hasonlít. Egy olyan tipikusan tömött naphoz, amikor az egymástól 5 méterre pihenő bódék közötti távolságot is – enyhe túlzással – 1 óra alatt teszed meg, miközben megannyi ember simul hozzád akaratlanul. A képek befogadása érdekében így viszont marad a rafkózás és persze a kulturált módon a másik aurájába hajlás.

További küzdelmet – illetve gerincfájdalmat jelent –, hogy a képek kísérőszövegei borzasztóan apró betűkkel szedettek. Persze-persze, elmehetek a…, de ez cseppet sem kukacoskodás, főleg egy embertömegben nem az, pláne úgy, hogy mindenki azért küzd, hogy a képeket teljes valójukban, a háttértörténetükkel együtt fogadhassa be.

Ezek persze csupán apróságok, és csakis azért hisztizünk miattuk, mert ugye a komfortzóna egy baromi fontos fogalom, és szeretjük is nagyon. Tehát nem ezek azok az összetevők, illetve hiányosságok, amelyek miatt hiányérzettel távozunk a tárlatról. A legfőbb gond ugyanis magával a képekkel és a koncepcióval van.

Ha végigpörgetjük magunkban az elmúlt éveket, illetve a jelenlegit, meglehetősen sok válsághelyzet, megrázó esemény ugrik be, legyen szó például az ukrán polgárháborúról, a maláj gép lezuhanásáról, a tunéziai terrortámadásról, és persze megannyi személyes történet, illetve társadalmi jelentőségű esemény is akadt a porondon. Vagyis téma bőven volt. A kiállítás nem egy képe foglalkozott is velük, mégis – és természetesen ez végtelenül szubjektív – azt éreztem, hogy vakon vagyok. Néztem a képeket, a maláj gép elterülő roncsait, a vércseppektől áztatott asztalokat és valami hiányzott. A pillanat nem az volt. A hatás sem. És valahogy a valóság távol maradt a jelentől. Mi pedig értetlenül álltunk, hogy miért pont ezek lettek a díjnyertes képek...

Nehéz leírni, hogy mi is maradt el, talán legjobban a kísérő kiállítás és az idei díjnyertes képek közötti végtelen különbség mondja el, hogy mire gondolok. A csarnok egyik kicsi helységében az elmúlt 60 év első helyezett képeit állították ki a szervezők. Azok a képek… szöveg nélkül, ismeretlenekkel az oldalamba fúródva is oda ragasztottak a földhöz, és nem egy alkalommal pislogtam gyorsabban a szükségesnél. Azon a kicsi szobaszerű helyen, olyan erővel sújtottak le ránk a képek, hogy lassan bicegve oldalaztunk ki onnan, miközben az összes kép ott pörgött a fejünkben és nem akartak elengedni minket.

Még most is vissza tudom idézni őket.

Persze, a mostani díjazottak között is akadtak lehengerlő fotók, mégis ezek voltak a ritka kivételek. Sajnos. Főleg úgy, hogy 2100 forintot kellett beáldozni a dologért. Hogy barátosnémat idézzem: „Ennyiért egyáltalán nem éri meg!”. Szomorú, de így van. Viszont jó hír, hogy a rendezvény hivatalos oldalán szinte az összes képet megnézhetjük, sőt saját albumot is létrehozhatunk, kiválasztva a kedvenc alkotásainkat.

A mi idei favoritunk, Bulent Kilic alkotása volt:

Sérült fiatal lány a Taksim tér közelében, Isztambulban.

A kiállítás egészen október 25-ig dübörög! Nektek melyik volt a kedvencetek?

Az idei év díjazottjait itt találjátok.