Guillermo del Toro egy látványos horrorklasszikust álmodott magának, azonban a megvalósítás útján valahol nagyon eltévedhetett. A tovább mögött kifejtjük, miért gondoljuk így - spoilerek nélkül!

A sokatmondó pillantások, az elfojtott szexualitás, a ki nem mondott szavak és a mindezeket körülölelő szigorú társadalmi szabályok folyton visszaköszönnek a klasszikus romantikus regények lapjain, és persze a filmes feldolgozásaik jeleneteiben. Ezt a – többek között – Mr. Darcy-kat és Mr. Rochestereket felsorakoztató világot ötvözte Guillermo del Toro legújabb alkotásában, a Bíborhegyben, az általa oly nagy fanatizmussal kezelt gótikus, sötét és meglehetősen félelmetes (vagy csak annak szánt) szemléletével.

A történet középpontjában a Jane Austen-vonalnak megfelelően egy fiatal, ámde korára rácáfolva meglehetősen független és határozott írói ambíciókkal bíró lány, Edith Cushing (Mia Wasikowska) áll, aki annak rendje és módja szerint tagadhatatlanul vonzódni kezd egy titokzatos idegenhez, Thomas Sharpe-hoz (Tom Hiddleston). A bugyogó vágyak és családi katasztrófák egyvelegében jön is a házasság, és a nagy elköltözés a rejtélyek „palotájába”, ahol jóképű idegenünk mellett már testvére, Lady Lucille (Jessica Chastain) is nagyobb szerephez jut.

Az alap koncepciót figyelve, lazán állíthatnánk, hogy a Bíborhegyben minden megvan ahhoz, hogy a moziban ülve a szomszédunkba vagy a remegő kezekkel szorongatott kabátunkba bújva rettegjünk, miközben a szex-szerelem-horror hármasa még az életerőt is kiparáztatja belőlünk. Del Toro filmje azonban közel sem akkora félelemfaktor, mint azt elsőre gondolnánk. Sajnos. Persze, ennek ellenére is bővelkedik nem egy pozitívumban. De merüljünk is el a részletekben – spoilerek nélkül természetesen.

Vitathatatlan, hogy a rendező a látvány tekintetében mindenképpen beváltotta az elképzeléseit, és olyan misztikus környezetet varázsolt a vászonra, hogy a sokat emlegetett óriási ház tényleg önálló karakterként létezik a húsvér – és nem éppen húsvér – szereplők mellett. A sötét, oszladozó és megannyi rejtélyt tartogató falak árasztják magukból a horror filmek atmoszférájához nélkülözhetetlen elemeket. A vörös, a fehér és a fekete kontrasztja uralja végig az egész filmet – amelyben a fehér mindig egyfajta kiutat sugallva a tetőn beszűrődő fény, vagy éppen a természet adta jelenségek formájában köszön vissza.

Illetve, egyetlen ártatlan szereplő lévén Wasikowska karaktere tűnik ki a haja és a ruhái világos színeivel a mindig komor világban. És itt át is kanyarodhatunk a kosztümök terepére. Del Toro figyelmét egyetlen részlet sem kerülte el. Minden szereplő megjelenése az utolsó fodorig kidolgozott. A ház különböző pontjain felbukkanó lények pedig tényleg gyönyörűen jelennek meg a vásznon.

Azonban a látvány és az effektek tökéletes kidolgozottsága nem tudja egymagában elvinni a hátán a filmet.

A legfőbb probléma – nem meglepő módon – a cselekményben és a háttértörténetek kidolgozatlanságában keresendő. Mert ugye, minden rejtélyes sztori ott éri el a csúcsot, amikor az apró – korábban felfoghatatlan, és ezáltal feszültséget gerjesztő – részletek értelmet nyernek. Rádöbbenünk a karakterek mozgatórugóira, felfogjuk a motivációjukat és egy az egyben kitisztul minden múltbéli esemény.

Ez a csattanó és felismerés konkrétan nincs meg a Bíborhegyben. Minden, amit del Toro a látványba fektetett, elvész a karakterek és a történet szintjén. Pedig ha arra a rengeteg kérdésre, amelyek a film közben, után és azóta kavarognak bennünk, válaszolt volna, tuti, hogy nagyobbat is üthetett volna az egész. Így viszont sosem merülhetünk el a testvérpár és főhősnőnk valódi indítékaiban. Csak sejtéseink és benyomásaink vannak, azok viszont csekély vigaszt nyújtanak.

Ezek a hiányosságok azonban nem a színészi játékban – sokkal inkább a forgatókönyvben – keresendők. Persze a nagy nevek között is erős különbségek vannak.

Mia Wasikowskáról már a 2011-es Jane Eyre óta sejtjük, hogy visszafogott játékával, és kissé karót nyelt magatartásával sosem lesz rá képes, hogy egy igazán érzelmes és szexuális vágytól túlfűtött nő képét eladhassa nekünk. Akkor, és most sem sikerült. Pedig viszonylag fontos pontja lenne a filmnek, hogy Hiddleston és közte meglegyen a kontakt. Nálam ez most nem igazán jött át. Ezen túl pedig nem feltétlenül jutott nagy feladatokhoz, hiszen a bárgyún és reszketve sétálgatásokat nem tekinteném annak. Hiddleston itt pedig csak az eye-candy szerepkörét oszthatta magára, hiszen karaktere jellemfejlődése – annak ellenére, hogy örülünk neki, hogy egyáltalán van – korántsem meglepő, inkább elvárt kliséként jellemezhető. A kötelezőt persze hozta.

A valódi kihívást Lady Lucille Sharpe jelentette, akit Jessica Chastain a tőle megszokott profizmussal keltett életre, helyenként megtört lelkű, elfeledett „hősként” adva elő a legerőteljesebb monológokat a filmben. Nem mellesleg Lucille a legnagyobb kérdőjel az egész történetben, de válaszokat nála sem kapunk. Sőt, nála érezzük a legnagyobb  csalódást és hiányt a múltjára vonatkozóan.

És pont ezért óriási bennünk a hiányérzet. Nincs baj azzal, ha egy film végtelenül lassan építkezik, ha a végére olyan csúcspontokat képesek elérni a készítők, hogy utólag visszatekintve megéri az egész. A Bíborhegyben azonban a látvány inkább csodálatraméltó, mintsem félelmetes, a karakterek örökké homályosak, mintsem rejtélyesek, és így az egész film sokkal inkább kidolgozatlan próbálkozás, mintsem idegtépő paragerjesztés.

Kár érte, pedig nagy lehetőségek voltak benne.

Cím: Bíborhegy (Crimson Peak)
színes, magyarul beszélő, amerikai horror, 119 perc, 2015, 18+

Bemutató dátuma: 2015. október 15.

Rendezte: Guillermo del Toro

Szereplők: Tom Hiddleston, Jessica Chastain, Mia Wasikowska, Charlie Hunnam, Jim Beaver

Forgalmazó: UIP-Duna Film