Az Éhezők Viadala is elérkezett a végső felvonásához, amelyben Katniss Everdeen végre a lázadók élére állva domborít a forradalom jelképeként. Kérdés azonban, hogy a Fecsegőposzáta képes-e a végső csatába vezetni ennyi embert? A Tovább mögött kiderül!

Tudjátok, van az a jól ismert kérdéskör, hogy vajon a könyv vagy a film a jobb? Az adaptálás nagy Bermuda-háromszöge. Duduval, egy jól megpakolt hamburger felett, már egyszer neki kezdtünk a téma kitárgyalásának, azonban nem igazán jutottunk dűlőre, hiszen teljesen más elképzeléseink vannak a dologról – jó, nem teljesen, de mégis!

Ugye, van az az alapvető elképzelés, hogy a könyv mindig jobb, mert több hely/idő akad a karakterek és a cselekmény elmélyítésére. Mondta volt ő. És igaza van. Viszont vannak kivételek, mint például Az Éhezők Viadala, ahol nem ez a helyzet és a film a jobb. Mondtam volt én. Patthelyzet.

Ámde, Az Éhezők Viadala – A kiválasztott 2. részével egy újabb opció merült fel bennem: sok esetben jobban járnánk, ha a készítők inkább a werkfilmet adnák el jó pénzért a rajongó tömegeknek, és a kiválóan megvagdalt, CGI-varázslattal felcicomázott, forgatókönyvi pontokon végig ugráló hivatalos filmet pedig hagynák a sunyiba…

Nem vagyunk felkészületlenek – hogy minek a királyi többes, fogalmam sincs… – lévén mindhárom HG könyvet végig bújtam már. És tagadhatatlan, hogy Suzanne Collins egy izgalmas világot álmodott meg, amelyben hősnőjét, Katniss-t Thészeuszról mintázva egy független, makacs és erős karakterként mutatta be az olvasóinak. Mégis, be kell látni, hogy szövegét és részleteit tekintve kissé bukdácsol a történet mindhárom regényben.

A filmek esetében azonban nagyon jó alapnak számított a szereplőválasztás, ami képes volt újabb szintre repíteni a bulit. Így már sikerült megteremteni a lapokon megbújó világot – ami, ha belegondolunk nem is olyan fantáziaszerű –, amely szélsőségeit felmutatva még hangsúlyosabban mutatta be a média hatalmi rendszerét a manipuláció-erőszak-hősiesség mezsgyéjén. Mindezt egy női hőssel. Kasszasikerekkel, és megannyi pénzzel. Hollywood itt már komolyan kezdte kapizsgálni, hogy egy filmet nemcsak férfiakkal az élen lehet eladni a tömegeknek.

Az első és a második rész még jó ütemben felépítve, önmagukat néha-néha ismételve ugyan, mégis izgalmasan követték a könyvekben felvázolt szálakat. Ami az elsőben döcögött – az aréna jelenetek kifejezetten vontatottra sikerültek –, azokat a Futótűzben egy sokkal izgalmasabb játéktérrel, és mélyebben kifejtett kapcsolati rendszerrel fejelték meg – könyvben és moziban is a legjobb darab, kommentben lehet vitázni erről. A harmadiknál már picit húztam a szám, az utolsó résznél pedig a piros moziszékbe süppedve próbáltam értelmezni, hogy mi a fene történhetett ezzel az egésszel?

Ugyanis az a helyzet, hogy A kiválasztott 2 a sorozat egyik leggyengébb darabja, annak ellenére, hogy egy lázadó társadalom izgalmas képe van a porondon, és a színészek – kiemelten Jennifer Lawrence és Josh Hutcherson, a többiek nem is igen kapnak benne lehetőséget – kiválóan teljesítenek minden egyes jelenetükben.

Persze, Lawrence-től ez nem meglepő, hiszen nem egy filmben bizonyította már, hogy a csapó csattanásának pillanatában képes olyan mélyre rejteni magában elmebeteg énjét, mintha igazi skizofrén lenne. Azonban Hutcherson karaktere (Peeta Mellark) mindeddig megmaradt a vágyakozó, picit lúzer, picit puhapöcs, picit „nem értjük, hogy miért érte van mindenki odáig” srác szerepében. Ez most megváltozott.

Az agymosott, saját gondolatainak káoszában vergődő, sérült fiú szerepében Hutch egyenesen fürdőzik, és még azt is képes elérni, hogy egy-egy jelenetével még a főszereplőről is elterelje a figyelmet – mondom ezt úgy, hogy szinkronosan láttam a filmet, és még így is átjött minden.

A legnagyobb probléma talán abban keresendő, hogy a stúdió az utolsó könyvet két részre osztotta – ne legyünk naivak, ezek a döntések a legtöbb esetben a pénz miatt születnek. A könyvben eleve ötlettelenül kifejtett a forradalom – és a filmekben sem voltak képesek javítani a hibákon –, és a Snow elnök elleni Katniss vendetta kibontása. Az újonnan érkezett karakterek motivációi – például Julianne Moore Coin elnök szerepében – pedig elnagyoltak, így a Katniss-Coin ellentét is elveszíti az élét.

Miközben a harmadikban az volt a cél, hogy a lelkileg és mentálisan megtépázott Katniss motivációit megágyazzák, és elérjék, hogy tényleg ő legyen a lázadás jelképe, az utolsóban már a katarzisnak és a végső összecsapásnak kellene jönnie. Ehelyett csupán egy-két izgalmas akciójelenetet kapunk, miközben a játékidő nagy többségében csupán cél nélkül, és súlytalanul lézengenek a karakterek.

A könyv eleve nem szolgáltatott elegendő munícióval két film megtöltéséhez, még egyhez is alig. Ráadásul, be kell látni, hogy az írónő megannyi kvalitása ellenére sem volt képes egyetlen meghatározó akciójelenetet sem írni. Ezeket a hiányosságokat pedig a forgatókönyvekben sem pótolták.

Szóval a megoldás – melyet Yozsi barátnőmmel fejtettünk meg –, hogy inkább az epic hülyeségekre helyezhették volna a hangsúlyt, elég a folytonos komolykodásból. Nemrég amúgy is összegyűjtöttük, hogy mennyi ökörséget csináltak a sztárok a forgatáson, szóval alapanyag lenne bőven egy ehhez hasonló összeállításhoz. Persze csak viccelünk, de azért gondoljunk csak bele.

Kezdetként:

Majd rátalálna igazi hivatására:

Barátokat is szerezne:

Többet is:

A párkapcsolatait is sínre tenné:

A kiválasztott:

Bulika, csapó:

És csókolom!